2006. december 6. – esettanulmányok a börtönártalmakkal kapcsolatban
1. A fiatalkorú fogvatartottak közül alig dolgozik valaki a körleten kívül. A körleten is csak pár festő, villanyszerelő és kőműves van, akik az intézet fenntartásában dolgoznak. Ez zárkán belüli tétlenséget okoz.
2. Az intézet területén lévő papírgyár üzem folyamatosan új munkaerőt vár. Az üzemeltető szerint a fiatalkorú fogvatartottak nem alkalmasak arra, hogy a papírgyárban dolgozzanak, mert kárt okoznak, és nem jó a munkafegyelmük.
A fogavatartottak részéről is passzivitás tapasztalható. Tudják, hogy milyen tevékenység jár minimális haszonnal, milyen nem. Példa erre az intézetbe érkező, dúsgazdag, jótékonykodni akaró retorika tanár, akinek a foglalkozásaira kezdetben sokan és rendszeresen jártak, de amint megsejtették, hogy a fogalkazásból eredően nem lesz túl sok hasznuk, „össze kellett őket fogdosni” a körletről.
A jelenség tulajdonképpen az inkapacitáció végső fázisa. Ez esetben az elsődleges inkapacitáció az volt, hogy a vállalkozó valamiért elzárkózott a fiatalkorúak foglalkoztatásától. A vállalkozó számára a munkagépek értéket képviselnek, nagyobb értéket, mint a fiatalkorú aktivitásának, aktivizálásának társadalmi haszna, „a vállalkozók úgyis csak azt nézik, hogy mennyit profitálnak”. Ilyen körülmények között a fiatalkorú fogvatartott gépnek, alkatrésznek fogja tekinteni magát, és nem lesz motivált a munkavégzésben, ez tulajdonképpen megegyezik a marxi entfremdunggal.
A másodlagos inkapacitáció az, hogy a vállalkozó rossz tapasztalata és gyakorlata a börtön személyzete számára is azt sugallja, hogy a fiatalkorú fogavtartottakat nem lehet munkáltatni. A vállalkozó ezen nézet megerősítése érdekében kisebb fajta kedvezmények nyújt a büntetés-végrehajtási intézetnek, vagy a szervezet egészének, hogy egyre több felnőtt korú fogvatartottat foglalkoztat. Ez a vállalkozó juttatás nem hivatalos, nem illegális és még illegitim sem, hanem talán egyezik a maussi ajándékozási rítussal. A szóban, vagy inkább gesztusoklal megkötött üzlet a munkáltató és az intézet között ezek után az új normák szerint fog működni, azaz az intézet maga is gát lesz abban, hogy a fiatalkorú dolgozhasson.
A harmadlagos inkapacitáció pedig az, amikor ebbe a rítusban vagy játszmába maga a fogvatartott is bekapcsolódik.
A végső inkapacitáció azt eredményezi, hogy a fogavatartott a zárkán belül passzív marad. Ennek két eredménye egyértelmű és látható: növekszik a fogvatartottak közötti agresszió, az interprisoner erőszak, valamint a körlet általános feltételei lesznek rosszabbak, leromlik a higiénia, a felszereltség, a berendezési tárgyak tönkremennek.
Két olyan következmény is van, ami nem egyértelmű, ezek közül is a nyilvánvalóbb az, hogy a személyzet leterheltsége növekszik, hosszabb észrevehető a betegállományok, a stressz, vagy a pszichoszomatikus megbetegedések számának növekedése a körleten dolgozó munkatársak körében. Mindennek természetesen súlyos anyagi következményei vannak. A börtönbe beengedett terápiát nélkülöző vagy treatment-mentes munkáltatásnak ez az eredménye. A személyzet és a fogvatartottak között megnövekszik az illegális és illegitim érintkezési formák gyakorisága. A korrupció erre a legnyilvánvalóbb példa, azonban ez nem olyan gyakori. Sokkal jellemzőbb az illegitim medikalizáció, amikor a börtön biztonságát fenyegető eseményeket gyógyszerezéssel előzik meg, vagy amikor az fogvatartottak önkárosítását fegyelmi vagy egészségügyi kérdésként kezelik, és a preventív intézkedések foganatosítására nem jut idő. Ugyanakkor illegális medikalizáció folyik, ami a rivotril, a tegretol és a napozin nevű gyógyszerek becsempészésében érhető tetten. Ezek felett a személyzet ugyan nem huny szemet, de fegyelmileg intézkedni képtelen, ugyanis a tiltott tárgyakat a fogvatartottak rendkívül sok helyre képesek elrejteni. Előtalalás esetén egy fogvatartott sem vállalja el, hogy övé lenne az adott tárgy. „Azt mondják, hogy nem látták, hogy ki volt, látták, de már nem emlékeznek, az illetőt már elszállították, másik zárkában van stb.” „Az egyetlen módszere a felelősségre vonhatóságnak a tetten érés.”
Néhány példa tiltott tárgyak elrejtésére:
- golyós dezodorból kipattintják a golyót, és a folyadékba rejtik a SIM kártyát vagy a gyógyszert,
- lapos, kenhető dezodor aljába,
- pénzt rejtenek a fogvatartotti formaruha nadrágjának bujtatójába
- nem régen tojásgránátot találtak egy cukros dobozban „a tévét nézik a fogvatartottak, és sok ötletet kapnak” – ez mintegy a személyzet felelősség-hárítása, avagy a médiaártalom
- a tiltott tárgy egy hobonál van, aki szegény és igénytelen fogvatartott.
Az inkapacitáció nem egyértelmű, és kevésbé nyilvánvaló következménye hosszú távú. A fogvatartott a rákényszerített szerepek miatt mentálisan leépül, rigiddé, vigilenssé és reaktívvá válik, avagy ilyen magatartásmintákra kondicionálódik, és bekövetkezik a detrimentalizáció, a személyiség leromlása. Láthatjuk, hogy nem az általános depriváció okozza a detrimentalizációt, hanem az okok jóval összetettebbek, és mindenképpen gazdasági és társadalmi okai is vannak.
A detrimentalizáció nem intelligencia szint csökkenést jelent. A fogavatartottak találékonysága növekszik, az a személyzet utasításainak való ellenállás és látszólagos engedelmességben és a tiltott tárgyak elrejtésében nyilvánul meg. Az első kettő tevékenység jelentős szociális intelligenciát kíván meg, míg a másik szervezőképességet, motoros jártasságot és irányított csapatmunkát. „Megkaptuk a fülest, hogy az egyik zárkában SIM kártya van, tudtuk, hogy melyik zárkában. Pillanatok alatt mindenkit beküldtünk a zárkákba, és elrendeltük a zárást. Nem telt el öt perc, és már az adott zárkában voltunk. A fogavatartottal secperc alatt oridzsi csomagolást készítettek egy kindercsokoládénak, amiben a fülesnek köszönhetően megtaláltuk a SIM kártyát, de ezt nem tudjuk, hogy miből, honnan és hogyan voltak képesek a fogavatartottak ilyen gyorsan eredetinek, gyárinak látszó csomagolást előállítani.”
Nem lehet véletlen a gengek, bandák alakulnak a ki a börtönben, hiszen a fentebb leírt csoporttevékenységeket komolyan meg kell szervezni, és az aktivitásban részt vevő személyeket ki is kell képezni. Ezt nevezhetnénk prizonizációnak, azaz börtöniskolának, amit a legtöbb elméleti kutató csupán az új bűncselekményi alakzatok elsajátításának és a jövőben elkövetendő együttes deliktum megszervezésének vél; azonban meg kell jegyeznünk, hogy elsősorban a társas és a kognitív jellemzők változásairól van szó. A fogvatartott információ feldolgozását más prioritások fogják vezérelni, amelyek leginkább a terület és illetékesség védelem jegyében fognak szerveződni. A túlélés érdekében spontán szövetségek alakulnak, ahol fogvatartott kisebb csoportja uralkodik a fogvatartottak nagyobb csoportján, és az uralkodás formája a legtöbb esetben kizsákmányoló jellegű. Ugyanakkor az uralkodó kisebb csoportok egymás között felosztják a területet, és határokat vonnak egymás köré, ezzel mindinkább erősítik a gengek identitását. (Ezekről részletesebben később).
A geng felépítése és működtetése energiát követel, ezért egyes fogvatartottaknak nem érdeke munkába állás, nyílván ők azok, akik a geng működéséből profitálnak. A többi fogvatartott pedig a gengtevékenység elleni védekezésre fordít sok energiát, és ez a lefoglaltság szintén a munkavállalás ellen hat. Feltételezhető a munkavállalás elsődleges motivációja szintén a gengtevénység körül csoportosul.
3. A Szirmabesenyőn nyílt újabb fiatalkorúak büntetés-végrehajtási intézetébe Tökölről a nyulakat szállították. A nyulak azok a fogavatartottak, akik meghúzzák magukat, és nem ellenkeznek a személyzettel, nem tartanak ellen, és nem is provokálnak. Ellentartás lehet például a látszólagos engedelmesség vagy a nyílt, de nem szankcionálható ellenkezés vagy ellenséges attitűd. A fogvatartott például Hitlert és Sztálint ábrázoló posztereket rak ki a szekrényére, háborús könyveket olvas, fegyvereket rajzolgat, erőszakos tetoválásokat vonultat fel a testén. Ilyen tipikusnak mondható börtöntetoválás a könyökre rajzolt pókháló.
Szirmabesenyőn történt az eset, hogy egy őr viccből felvett egy rabkabátot, hivalkodni akart, a fogvatartottak berántották egy zárkába, és megverték. Ezek a fogavatartottak nyulak voltak Tökölön, mégis „szétszedték Szirmabesenyőt”.
A személyzet elleni tettleges erőszak nagyon ritka a börtönben, és szintén a dominancia kifejezését szolgálja. Nyilvánvaló, hogy az egyik tököli nyúl ezzel a tettel akarta bizonyítani, hogy ő nem egy senki, és félni kell tőle. A személyzetet a fogavatartottak szolgáltatónak, gondozónak tekintik, akik ellen nem lépnek fel, mert alapvető szolgáltatásoktól vonhatja meg őket a személyzet. A tökölön kialakult és bejáratódott rezsim (azaz a formális és az informális normák összessége egy körtelen), szűk mozgásteret enged csak a fogavatartott számára. A frissen nyílt szirmabesenyői körleten ezek a szabályok még nem voltak olyan erélyesek. A rezsimműködés gyengeségére vall még az is, hogy a szirmabesenyői fegyőr egyáltalán felvette a rabruhát, igaz tréfából, de az a csapat- vagy bajtársi identitás nem alakult ki benne, nem is volt annak tudatában, hogy milyen normát sért meg.
Fogvatartott és őr között nem alakulhat ki cimboraság, ha azt a fogvatartott nem akarja, és nem fűződik hozzá érdeke. A börtönőr is a rabot őrzi, akinek tyúklábmintás ruhája van, míg a börtönörnek lila, kék vagy szürke. Ez is olyan erélyes csoportképző norma, hogy nem enged meg tréfát. Csak tapasztalatlan őr követhet el ilyen „otromba bakit”.
A csoportnyomás alól szabaduló tököli nyúl, a támadás lehetőségét felszólításnak értelmezte, és engedelmeskedett. Érteni kell ebben a helyzetben, hogy társas jelenségről van szó, a fogvatartott valószínűleg nem bántalmazta volna az őrt, ha az utcán találkozik vele ismeretlenül, illetve a bántalmazás tette maga nem utal semmilyen pszichológiai jellegű sajátosságra, amiben a tököli nyúl fogvatartott különbözik a másik fogvatartottól. Az adott helyen való bántalmazás elmaradása, hogy az utcán az őrt nem érte volna inzultus, ugyanakkor azt sugallja, hogy a börtönben nem társadalmi hanem valamivel szűkebb, azaz társas felszólító ingerek léteznek, és ennek fognak engedelmeskedni a fogvatartottak. A csoporton belüli folyamatok, a befolyásolás, a nézetek, a kommunikációk, az interakciók, azaz minden aktivitási, magatartási avagy viselkedési jelenség a társas reprezentációk függvényében fog alakulni a börtönben. (A börtönben ezért fontos a szociálpszichológiai irányultság.) A jogszabályok, és a formális börtönnormák (mint például a házirend, az őrutasítás) társadalmi elvárásokat fogalmaznak meg, és valójában nagyon csekély szinten és hatékonysággal fogják irányítani a börtönbeli életet.
„So I study the inmates to see who has the power…”; „I just ask myself again, who has the power, the whites, the blacks or just the gun in the tower.” (Megint csak magamat kérdem, hogy vajon kié a hatalom, a fehéreké, a feketéké, vagy csak toronyban a fegyveré.) – énekli Ice T, és a maga módján tökéletesen megfogalmazza a börtönbeli társas valósága. A börtönben a fegyver passzív, és a törvény egyetlen erélyesen kifejező megtestesülése. (Látni fogjuk, hogy még a rácsok és a kilátásgátlók, azaz a börtönépület elemei sem azok, és nem olyan erélyesek, mint a szociális normák.)
A magyarországi bandázást vagy gengesedést nem szabad az amerikai börtöngengekhez hasonlítani, azonban az utóbbi tíz év során jelentősen felerősödött a rabok ilyen irányú csoport képződése, és a társas, kollektív retrétizmus.
4. Nincs tehát kifejezett gengesedés a tököli börtönben. ((Itt nem tehetjük meg, hogy nem utalunk azonban a sátoraljaújhelyi eseményre, ahol 2006 októberében, az olaszkiszkai lincseléssel egy időben, a börtönben két ellenséges geng csapott össze. Több fogvatartottat kórházba kellett szállítani szúrt sérüléseik miatt. Az összecsapás oka az illegális szerencsejátékra való kényszerítés piacának megszerzése lehetett a börtönbe, ugyanis a két geng (a „hajdúhadháziak” és a „ruszevek”) zárkán belüli kifosztást, „lehúzást” olyan módszerrel gyakorolta, hogy a gyengébb fogvatartottakat nagy összegű játszmákra kényszerítették; és a nyilvánvalóan óriási anyagi haszon felett kezdtek torzsalkodni. Az esemény előtti napon az egyik banda vezérét a sétán torkon vágták, és ez az esemény indította el a másnapi erőszakot, amely során a zárkák ablakán a sétára nem menő fogvatartottak, ágylábakat, létralábakat és bugylibicskákat dobáltak ki, hogy támogassák azt a genget, amelynek a bűvkörébe kerültek, avagy amelynek a hatáskörébe tartoztak ők maguk is. A helyzet közel állt a börtönlázadáshoz, de a fogavatartottak önként felhagytak a cselekedetükkel. Itt meg kell jegyezni, hogy ez a típusú börtönlázadás nem egyezik meg a büntető törvénykönyv fogolyzendülés vagy terrorcselekmény szakaszaival, amiket a jelenlegi magyar - biztonsági szemléletű – pönológia börtönlázadásnak aposztrofál. A büntetés-végrehajtás a törvényesség, a biztonság és a nyilvánosság (média) szorításában nem képes megfelelően kommunikálni az ilyen eseményeket, de ehhez hozzá kell szokni, és stratégiát kellene váltani.))
A tököli fiatalkorú fogvatartottak úgy szerveződnek gengekbe, hogy a korábbi börtönből, vagy a kinti alvilágból ismerik egymást, de általában egy helyről származnak. A kinti világban is bűnöző életet éltek, és az ismeretségeiket behozták a börtönbe (import modell). Azonban nem szabad elfelejtkezni az intézményfüggőségről azaz az intstitúcionalizációról. Szakkifejezéssé vált például az istitution cycle, ami börtönök és egyéb intézmények közti vándorlásra utal (Wright és mtsai 2006). Az ír kutatás szerint ennek a jelenségnek az árvák és a szerfüggők a leginkább kitett személyek. Tudjuk, hogy a fiatalkorúak körében magas a funkcionális orfanitás, azaz az a jelenség, amikor a fogvatartott árvaházban nőtt fel, a szüleit ismeri ugyan, de nem találkozott velük, vagy valóban nem is tudja, hogy kik lehetnek a szülei. Magyarán, hogy a börtönbeli normák kerülnek ki az utcára, vagy az utca normái a börtönbe, olyan kérdés, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás.
5. Pár alakalommal azonban volt tömegverekedés Tökölön. Ez általában úgy zajlik, hogy a fogvatartottak a zárkán megbeszélik, hogy kiket, hol és mikor támadnak meg, megszervezik és megtervezik az eseményt, és csak az alkalomra várnak. Amikor a folyosóra kieresztik őket, még nem történik semmi, nem lehet észrevenni semmit. Amint elfordul az őrség, a fiatalkorúak pillanatok alatt egymásnak esnek. A támadás kezdeteit gesztusokkal jelzik, tehát itt is tetten értünk egy speciális fogvatartotti interakciót és kommunikációt, ami speciális ismereteket és intellektust igényel.
A részlegek („szektorok”) fogvatartottait nem eresztik össze még séták alatt sem, nem érintkezhetnek egymással egyáltalán. Korábban gondot jelentett, hogy a beszélők alkalmával, a visszakíséréskor a csoportok között verekedés tört ki, ezt a problémát ma már erősebb felügyelettel oldják meg. A látogatás az egyetlen alkalom, amikor ezek a csoportok találkozhatnak egymással. „A beszélőre vonuláskor nem balhéznak, mert ott várják őket a rokonok, a beszélőn sem verekednek a rokonok előtt, viszont visszafelé nem tartja őket vissza semmi.” Itt is látszik, hogy valószínűleg a fogvatartottak nem a kinti életből hozzák ezeket a mintákat, legalábbis nem a családi körből, mert a családot tisztelik, és nem mutatnak erőszakos magatartásmintákat a családtagok jelenlétében. A látogatások számának emelésével tehát csökkenteni lehetne a benti interprisoner agressziót, ugyanakkor kétségen kívüli tény, hogy ez a dolog a személyzet számára rövidtávon nagyobb igénybevételt jelentene.
A gengaktivitásnak más jelei is vannak, például néha az, hogy a fogvatartott másik zárkába akar kerülni. Ilyenkor az a célja, hogy a bajtársaival jobban tudja tartani a kapcsolatot. A személyzet állítása szerint ezek az épületen belüli mozgások nyilvánvalóak, és nem maradhatnak rejtve. A nevelő engedélyezi a zárkaváltást, és hiába megy oda a fogvatartott mondvacsinált indokokkal, a nevelő átlát a dolgokon, és még mielőtt a fogvatartott előállna a kérelmével, „már azt mondom neki, hogy a 112-es zárkába akar menni, nem engedélyezem, az meg csak les, hogy honnét tudom, de összekacsint velem, és ezzel jelzi, hogy tudja, hogy tudom, és inkább meg sem szólal, legközelebb valamilyen más trükkel próbálkozik. Egyrészt ismerjük a rabokat, másrészt van egy-két fogvatartott, aki jelent nekünk.” Szemhunyás, személyzeti reluktancia nélkül tehát nem lehetséges az interprizoner agresszió, de ehhez minden esetben fogvatartotti segítség is kell (enyhe vamzerkedés), amit a személyzet meg is kap.
6. A fogvatartottak meglazítják a kultúrban a székek lábát, senki sem veszi észre, de ez egy komoly fegyvernek számít tömegverekedéskor. Magyarán a reluktancia és az interprizoner agresszió közti kapcsolat nem minden helyzetben állja meg a helyét, ugyanis minden rendszer magában hordozza a diszfunkcionalitást.
7. „A fogvatartottak lyukat fúrnak a zárkák között, kijön a karbantartó, és csak a kenyérbélre glettel rá.” A karbantartó is fogvatartott. A személyzet azt fogja hinni, hogy a lyukat a karbantartó betömte, de a többi rab csak a klasszikus módszert választja: kenyérbéllel tömi ki a falat. Mindenki nyer a helyzeten: a karbantartó kevesebbet dolgozik, a zárkán lévő rabok továbbra is tudnak tiktott tárgyakat csempészni, a személyzet meg tudomásul veszi, hogy be van tömve a lyuk, és nem lesz további csempészet a két zárka között. A felek mindannyian tudják, hogy illegitim egyezséget kötöttek, és megvédik egymást, nem adják ki egymást az esetleges külső ellenőrző félnek.
8. A tököli „b” körleten a szektorokat rácsok választják el. A rácsokat zárva tartják, és egy folyosón több szektor van. A fogvatartottak a rácsnak támaszkodnak, és a lábukkal összekoszolják a falat. Az ilyen interakciók tiltottak, de amire a felügyelet a sok rácson keresztül odaér, a fogvatartottak már „szét is rebbentek, és le is játszották az üzletet”, mégis a kosznak a rácsok mentén kifejezett nyoma van. Ez jó példa arra, hogy a börtön építészeti sajátosságai kevésbé határolják be a fogvatartottak interakcióit, mint a társas közeg.
Ilyen jelenség a liftezés és a fidizés is. Az ablakon kilátásgátló van, azonban ezt a fogvatartottak megbontják, és köteleken, zsinórokon fel és le irányban adnak át egymásnak tiltott tárgyakat. A karbantartó megjavítja a kilátásgátlót, de azt már pár perc múlva szétszedik, és soha nem derül ki, hogy melyikük volt, mert arra a kérdésre, hogy ki bontotta ki a kilátásgátlót, azok a válaszok szoktak érkezni, amelyek arra utalnak, hogy a fogvatartottak nem láttak semmit, nem tudnak semmit, amikor a zárkába jöttek, a kilátásgátló már így volt, aki megbontotta azt nem ismerik, nem tudják, hogy ki az, nem tudják a nevét, és így tovább. A zárkákban ennek ellenére megy a liftezés, és meg a fidizés. Ami női is férfi fogvatartottak közötti tiltott románcot jelent, amikor a fogvatartott a liftezéshez hasonlóan kommunikálnak egymásnak, azonban a cél nem a tiltott tárgy megszerzése, hanem a börtönrománc.
9. A nevelő lemegy a sétára, és ott esetleg beszélhetne azzal a fogvatartottal, aki nem mer kijönni hozzá, mert fél, hogy a többiek elverik ezért, és éppen azért jönne ki a nevelőhöz, mert sanyargatják. Azt gondolhatnánk, hogy akkor a nevelő a sétán nyugodtan beszélhetne a sértett féllel, ha már a körleten mindig egyértelmű és azonnal tudott, hogy éppen ki van a nevelőnél; nos, nem, mert az udvaron is nagyon figyelnek a többiek. Körbeveszik a nevelőt, és mondvacsinált kérdésekkel, kérésekkel lepik el, azaz nem engedik, hogy a nevelő a sértettel beszéljen; vagy ha már beszél, ők is odajönnek, hallgatnak, és közben a gesztusaikkal figyelmeztetik a potenciális panaszkodók, hogyha beszél, azt jobban meg fogja bánni. A nevelő nem tehet mást, mint folyamatosan odafigyel. Ugyanis a sértett, vagy akár megerőszakolt, becsicskáztatott vagy a hobo fogvatartottat észre lehet venni, be lehet azonosítani, és meg lehet figyelni; megóvni viszont jóval nehezebb. A bullyingtől az egyéni elhelyezés esetén meg lehet szabadulni, de a zsarolástól nem.
Állítólag a hajdúhadházi gengek a legkeményebbek. A tagok a korábban elszenvedett sérelmeket megbosszulják. Tipikus történet, hogy egy hajdúhadházi sérelmeket szenved el az előzetesben, aztán másik körletre kerül, a comborái közé, és már csak azt várja, hogy a bántalmazója felkerüljön a jogerős körletre, ahol a hajdúhadházi megbosszulhatja a sérelmeit. A másik fél meg lent akar maradni, haladéktalanul beszélni akar az intézet igazgatójával, hogy másik intézetbe akar kerülni, de nem akar egy szinttel feljebb menni.
Előfordult az is, hogy három hajdúhadházi fogvatartott volt egy zárkában, és rajtuk kívül senki. A nevelőhöz mentek, hogy szeretnének még egy zárkatársat. „Drága nevelőúr, rakjon már be hozzánk valakit.” „Ha beraktunk volna oda valakit, azt tutira becsicskáztatták volna”. Ha a hajdúhadháziak többen vannak, nem érvényes az előző szabály, ugyanis hárman-négyen még éppenhogy kijönnek egymással, és meg tudják osztani a feladatokat, azonban hét-nyolc ember esetén már túl nagy a presztízsveszteség, és maguk közül fognak be valakit, aki takarítani fog, mos rájuk, vagy esetleg másik szolgáltatást is nyújt, azaz „köcsög” lesz, és szexuálisan is ki fogják használni.
A természet elleni erőszakos fajtalanság ellen csak magánindítványra lehet büntetőeljárást indítani, magyarán az áldozat fogvatartottnak az identitását kell adni a becsületéért, azaz vamzerség nélkül nem indulhat eljárás a ragadozók ellen. Ezt a helyzetet bizarr módon egy emberjogi indítvány eredményezte (habeas corpus t.). Az eredmény az, hogy a szexuális erőszak rejtve marad, az áldozat tovább szenved, a tettes pedig röhög a markába.
11. A fogvatartottak a séta során néhányan fenn maradnak a zárkán, és mindenféle szennyel öntik le azokat, akik a „szabadlevegőre” vonulnak. A fogdakörlet sétálóhelyiségére néznek az emeleti folyosók, az ablakokból szintén támadás érte a fogdás fogvatartottakat. Egyszer egy rendőrautó parkolt túl közel az ablakokhoz, és a fogvatartottak levizelték. A fogdán lévő személyeket azért utálják, mert minden egyes lebukás után valamelyest egy ideig szigorúbb lesz az ellenőrzés, ezért aki lebukik nem csak lúzer, hanem áruló is. (Így volt ez korábban egy felnőtt rezsimben, ahol a fogvatartottak bosszút álltak azon a személyen, aki nem jött vissza a kimaradásból vagy az eltávozásból, hanem a rendőrség hozta őt vissza. Azért verték meg ezeket a személyeket, mert úgy vélték, hogy az ő magatartásuk miatt nem kapnak jutalmat egy ideig. Valóban így működik a börtön, ha egy rab hibát vét, akkor a vezetés úgy gondolja, hogy több hiba is előfordulhat, és egy ideig restriktív lesz a privilégiumok tekintetében, aztán szépen lassan minden visszatér a régi kerékvágásba. Viszont ezt az időt a fogvatartottaknak ki kell várniuk. A személyzet az illuzórikus korreláció csapdájába esik.)
Hasonló ártalmat szenved el az a fogvatartott, akinek a nevelő megígér valamit, aztán valamilyen okból a fogvatartott másik nevelőhöz kerül, és a beígért jutalom elmarad, mert a szó elszáll. A túlzott adminisztráció viszont megöli a fogvatartottakkal való közvetlen foglakozás spontán jellegét, mindent hivatalossá tesz, mert az írás megmarad. Magyarán a fogvatartott korrekt módon nem tudja elérni a célját, úgy tűnik, mintha rá lenne kényszerítve a hazugságra, vagy annak enyhébb változatára a már-már disszociatív szelf reprezentációra. Ez azt jelenti, hogy annyira meg kell játszania magát, hogy az már majdnem személyiségidegen. A börtön és a zárt szociális tér néha olyan szerepekre készteti a bent lévő személyt, amely nagyon távol áll az adott személytől. A személyiségtől elidegenedett tettek, cselekedetek szintén entfremdungot eredményeznek, és arra lehet követkzetetni, hogy a fogvatartott a hétköznapi életet is munkavégzésként fogja megélni a börtönben. A folyamatos szerepjáték sok energiát emészt fel.
12. A zárkák mosdóinál lévő csempék mögé nagyon sok mindent lehet elrejteni, és a csempét úgy vissza lehet illeszteni a falra, mintha azt onnan soha nem vették volna le. A személyzet a csempéket kopogtatja, hogy megállapítsa, hogy esetleg üreg van mögötte, de ez az eljárás kevés eredménnyel kecsegtet, ahogy az egyszeri, a Gyűjtőből szökött, és később elkapott fogvatartott sem mondta meg, hogy mivel fűrészelte el a zárkarácsot, és az eszközét hol rejtette el a zárkában. A személyzetnél gyakran látni hosszú nyelű kalapácsokat, amivel szúrópróbaszerűen szokták a rácsokat kopogtatni, hogy azok nincsenek-e megrepedve, vagy elfűrészelve. Ritkán bukkannak repedt rácsra, annál gyakoribb azonban a szökési kísérlet. fogvataratottak számolnak a nagy számok törvényével, „ruletteznek”, kockázati magatartást vállalnak, éppen úgy ahogy korábban elkövették a bűncselekményeiket, vagy esetleg közös tűt használnak tetováláshoz vagy a droghoz.
Az egyik legextrémebb példa a kockázati magatartásra az az, amikor a kilencvenes évek közepén a fogvatartottak a péniszüket szétvágták, a csaptelepből készített műanyag golyókat varrtak bele, és hagyták, hogy a nemi szervükön vadhús keletkezzen. Az egészségügyi szolgálat csak fertőzés esetén szerzett tudomást az eseményekről, a fegyelmi lapokhoz pedig egy borítékban csatolták a bizonyítékot, azaz a fogvatartott nemi szervéből kioperált golyócskákat. (Itt nagyon nehéz elválasztani az önkárosítást a fegyelemsértéstől és a tiltott tárgy tartásától, hiszen az önkárosítás nem öncélú, hanem mindig van valamilyen mögöttes szándék a cselekmény elkövetése idején, valamint a péniszbe helyezett inplantátum mindenképpen önkárosító cselekedet, nem beszélve a fertőzési kockázatról, vagy a jelentős vérveszteségről.) A tetováló szalon tulajdonosok körében nem ismeretlen a szabadult fogvatartott, aki a péniszéből kívánja eltávolíttatni a börtönben beépített műanyag golyókat. Szintén a tetováló szalonból származó mítosz az is, hogy a fogvatartottak hosszában elvágják a péniszüket, hogy az vadhústól megvastagodjon. A beszámolók szerint erre azért kerül sor, mert a fogvatartott a nemi szervét úgysem használja ki a börtönben (szex-depriváció), és ezért van idő a seb begyógyulására, és a szabadulás utáni szexuális kapcsolatok majdan nagyobb élvezetet fognak nyújtani. A mítosz szintén a börtönbeli erélyes maszkulinitás és a manpower ékes bizonyítéka.
A csempékkel és a börtönökkel kapcsolatban még fel kell hívnom a figyelmet egy csak a magyar fegyintézetekben tapasztalt jelenségre. Összetört csempeszilánkok alkalmazását figyelhetjük meg jópár magyar börtön falain. A csempéket a burkolók szerint könnyebb egyenként felvinni a falra, mintsem összetörve. Egyszer megkérdeztem egy régi „bévést”, hogy szerinte mi az oka ennek a burkolatnak. Azt válaszolta, hogy látta, hogy a csempéket egyenként összetörik, majd a különböző színeket összekeverik, és teljesen véletlen módon teszik fel a falra. A csempék tehát egyben voltak. Ezeket a falakat a fogvatartottak nap mint nap látják, és a hosszú évek során az üzenet nyilván átjön. A börtön egy gépezet, ahol az ember nem több alkatrésznél.
13. Az egyik legérdekesebb tököli történet a következő. A fogvatartott a hátát tetováltatta egy másik fogvatartottal, amiért komoly fizetség járt. A börtönben tiltott a tetoválás, de az esetek szerény részében történik csak tetten érés. Ebben az esetben a tetoválás olyan nagy kiterjedésű volt, hogy a személyzet nem mehetett el mellette egy puszta szóbeli figyelmeztetéssel. Az ügyből fegyelmi eljárás kerekedett, és az első meghallgatás a nevelő szobájában történt. A nevelő megkérdezte a fogvatartottat, hogy ki tetovált a hátára. A fogvatartott azt válaszolta, hogy nem tudja, mert nem látta, a hátát fordította a tetováló személy felé. A nevelő kérdőre vonta a fogvatartottat, de az nem adta meg magát, és nem „dobta fel” a társát. A nevelő tréfásan azt mondta a fogvatartottnak, hogy a parancsnoki meghallgatáson is ezt mondja, hogy ne kerüljön ellentmondásba magával. A parancsnokin aztán a fogvatartott azt mondta, hogy a nevelőtő mondta neki, hogy azt mondja, hogy nem látta a hátát tetováló embert, és ezért nem tudja, hogy ki lehetett az. Az intézet igazgatója joggal vonta kérdőre a nevelőt. A fogvatartott ügyét szóbeli kioktatással zárták le. A börtönbeli tetoválás a fertőzésveszély miatt igazán kockázatos, de ha a fogvatartottak szinte bármit be tudnak szerezni, szinte feltételezhető, hogy megrendelésre akár steril körülmények között is tudnak dolgozni.
A szóban forgó tetovált fogvatartott ügyesen, szóban játszotta ki a személyzetet, úgy, hogy neki nem eshetett bántódása, vagy, ami szintén lehetséges, nem volt olyan szándéka, hogy kijátssza a személyzetet, hanem egyszerűen az ilyen jellegű kommunikációhoz szoktatta hozzá a börtön.
1. A fiatalkorú fogvatartottak közül alig dolgozik valaki a körleten kívül. A körleten is csak pár festő, villanyszerelő és kőműves van, akik az intézet fenntartásában dolgoznak. Ez zárkán belüli tétlenséget okoz.
2. Az intézet területén lévő papírgyár üzem folyamatosan új munkaerőt vár. Az üzemeltető szerint a fiatalkorú fogvatartottak nem alkalmasak arra, hogy a papírgyárban dolgozzanak, mert kárt okoznak, és nem jó a munkafegyelmük.
A fogavatartottak részéről is passzivitás tapasztalható. Tudják, hogy milyen tevékenység jár minimális haszonnal, milyen nem. Példa erre az intézetbe érkező, dúsgazdag, jótékonykodni akaró retorika tanár, akinek a foglalkozásaira kezdetben sokan és rendszeresen jártak, de amint megsejtették, hogy a fogalkazásból eredően nem lesz túl sok hasznuk, „össze kellett őket fogdosni” a körletről.
A jelenség tulajdonképpen az inkapacitáció végső fázisa. Ez esetben az elsődleges inkapacitáció az volt, hogy a vállalkozó valamiért elzárkózott a fiatalkorúak foglalkoztatásától. A vállalkozó számára a munkagépek értéket képviselnek, nagyobb értéket, mint a fiatalkorú aktivitásának, aktivizálásának társadalmi haszna, „a vállalkozók úgyis csak azt nézik, hogy mennyit profitálnak”. Ilyen körülmények között a fiatalkorú fogvatartott gépnek, alkatrésznek fogja tekinteni magát, és nem lesz motivált a munkavégzésben, ez tulajdonképpen megegyezik a marxi entfremdunggal.
A másodlagos inkapacitáció az, hogy a vállalkozó rossz tapasztalata és gyakorlata a börtön személyzete számára is azt sugallja, hogy a fiatalkorú fogavtartottakat nem lehet munkáltatni. A vállalkozó ezen nézet megerősítése érdekében kisebb fajta kedvezmények nyújt a büntetés-végrehajtási intézetnek, vagy a szervezet egészének, hogy egyre több felnőtt korú fogvatartottat foglalkoztat. Ez a vállalkozó juttatás nem hivatalos, nem illegális és még illegitim sem, hanem talán egyezik a maussi ajándékozási rítussal. A szóban, vagy inkább gesztusoklal megkötött üzlet a munkáltató és az intézet között ezek után az új normák szerint fog működni, azaz az intézet maga is gát lesz abban, hogy a fiatalkorú dolgozhasson.
A harmadlagos inkapacitáció pedig az, amikor ebbe a rítusban vagy játszmába maga a fogvatartott is bekapcsolódik.
A végső inkapacitáció azt eredményezi, hogy a fogavatartott a zárkán belül passzív marad. Ennek két eredménye egyértelmű és látható: növekszik a fogvatartottak közötti agresszió, az interprisoner erőszak, valamint a körlet általános feltételei lesznek rosszabbak, leromlik a higiénia, a felszereltség, a berendezési tárgyak tönkremennek.
Két olyan következmény is van, ami nem egyértelmű, ezek közül is a nyilvánvalóbb az, hogy a személyzet leterheltsége növekszik, hosszabb észrevehető a betegállományok, a stressz, vagy a pszichoszomatikus megbetegedések számának növekedése a körleten dolgozó munkatársak körében. Mindennek természetesen súlyos anyagi következményei vannak. A börtönbe beengedett terápiát nélkülöző vagy treatment-mentes munkáltatásnak ez az eredménye. A személyzet és a fogvatartottak között megnövekszik az illegális és illegitim érintkezési formák gyakorisága. A korrupció erre a legnyilvánvalóbb példa, azonban ez nem olyan gyakori. Sokkal jellemzőbb az illegitim medikalizáció, amikor a börtön biztonságát fenyegető eseményeket gyógyszerezéssel előzik meg, vagy amikor az fogvatartottak önkárosítását fegyelmi vagy egészségügyi kérdésként kezelik, és a preventív intézkedések foganatosítására nem jut idő. Ugyanakkor illegális medikalizáció folyik, ami a rivotril, a tegretol és a napozin nevű gyógyszerek becsempészésében érhető tetten. Ezek felett a személyzet ugyan nem huny szemet, de fegyelmileg intézkedni képtelen, ugyanis a tiltott tárgyakat a fogvatartottak rendkívül sok helyre képesek elrejteni. Előtalalás esetén egy fogvatartott sem vállalja el, hogy övé lenne az adott tárgy. „Azt mondják, hogy nem látták, hogy ki volt, látták, de már nem emlékeznek, az illetőt már elszállították, másik zárkában van stb.” „Az egyetlen módszere a felelősségre vonhatóságnak a tetten érés.”
Néhány példa tiltott tárgyak elrejtésére:
- golyós dezodorból kipattintják a golyót, és a folyadékba rejtik a SIM kártyát vagy a gyógyszert,
- lapos, kenhető dezodor aljába,
- pénzt rejtenek a fogvatartotti formaruha nadrágjának bujtatójába
- nem régen tojásgránátot találtak egy cukros dobozban „a tévét nézik a fogvatartottak, és sok ötletet kapnak” – ez mintegy a személyzet felelősség-hárítása, avagy a médiaártalom
- a tiltott tárgy egy hobonál van, aki szegény és igénytelen fogvatartott.
Az inkapacitáció nem egyértelmű, és kevésbé nyilvánvaló következménye hosszú távú. A fogvatartott a rákényszerített szerepek miatt mentálisan leépül, rigiddé, vigilenssé és reaktívvá válik, avagy ilyen magatartásmintákra kondicionálódik, és bekövetkezik a detrimentalizáció, a személyiség leromlása. Láthatjuk, hogy nem az általános depriváció okozza a detrimentalizációt, hanem az okok jóval összetettebbek, és mindenképpen gazdasági és társadalmi okai is vannak.
A detrimentalizáció nem intelligencia szint csökkenést jelent. A fogavatartottak találékonysága növekszik, az a személyzet utasításainak való ellenállás és látszólagos engedelmességben és a tiltott tárgyak elrejtésében nyilvánul meg. Az első kettő tevékenység jelentős szociális intelligenciát kíván meg, míg a másik szervezőképességet, motoros jártasságot és irányított csapatmunkát. „Megkaptuk a fülest, hogy az egyik zárkában SIM kártya van, tudtuk, hogy melyik zárkában. Pillanatok alatt mindenkit beküldtünk a zárkákba, és elrendeltük a zárást. Nem telt el öt perc, és már az adott zárkában voltunk. A fogavatartottal secperc alatt oridzsi csomagolást készítettek egy kindercsokoládénak, amiben a fülesnek köszönhetően megtaláltuk a SIM kártyát, de ezt nem tudjuk, hogy miből, honnan és hogyan voltak képesek a fogavatartottak ilyen gyorsan eredetinek, gyárinak látszó csomagolást előállítani.”
Nem lehet véletlen a gengek, bandák alakulnak a ki a börtönben, hiszen a fentebb leírt csoporttevékenységeket komolyan meg kell szervezni, és az aktivitásban részt vevő személyeket ki is kell képezni. Ezt nevezhetnénk prizonizációnak, azaz börtöniskolának, amit a legtöbb elméleti kutató csupán az új bűncselekményi alakzatok elsajátításának és a jövőben elkövetendő együttes deliktum megszervezésének vél; azonban meg kell jegyeznünk, hogy elsősorban a társas és a kognitív jellemzők változásairól van szó. A fogvatartott információ feldolgozását más prioritások fogják vezérelni, amelyek leginkább a terület és illetékesség védelem jegyében fognak szerveződni. A túlélés érdekében spontán szövetségek alakulnak, ahol fogvatartott kisebb csoportja uralkodik a fogvatartottak nagyobb csoportján, és az uralkodás formája a legtöbb esetben kizsákmányoló jellegű. Ugyanakkor az uralkodó kisebb csoportok egymás között felosztják a területet, és határokat vonnak egymás köré, ezzel mindinkább erősítik a gengek identitását. (Ezekről részletesebben később).
A geng felépítése és működtetése energiát követel, ezért egyes fogvatartottaknak nem érdeke munkába állás, nyílván ők azok, akik a geng működéséből profitálnak. A többi fogvatartott pedig a gengtevékenység elleni védekezésre fordít sok energiát, és ez a lefoglaltság szintén a munkavállalás ellen hat. Feltételezhető a munkavállalás elsődleges motivációja szintén a gengtevénység körül csoportosul.
3. A Szirmabesenyőn nyílt újabb fiatalkorúak büntetés-végrehajtási intézetébe Tökölről a nyulakat szállították. A nyulak azok a fogavatartottak, akik meghúzzák magukat, és nem ellenkeznek a személyzettel, nem tartanak ellen, és nem is provokálnak. Ellentartás lehet például a látszólagos engedelmesség vagy a nyílt, de nem szankcionálható ellenkezés vagy ellenséges attitűd. A fogvatartott például Hitlert és Sztálint ábrázoló posztereket rak ki a szekrényére, háborús könyveket olvas, fegyvereket rajzolgat, erőszakos tetoválásokat vonultat fel a testén. Ilyen tipikusnak mondható börtöntetoválás a könyökre rajzolt pókháló.
Szirmabesenyőn történt az eset, hogy egy őr viccből felvett egy rabkabátot, hivalkodni akart, a fogvatartottak berántották egy zárkába, és megverték. Ezek a fogavatartottak nyulak voltak Tökölön, mégis „szétszedték Szirmabesenyőt”.
A személyzet elleni tettleges erőszak nagyon ritka a börtönben, és szintén a dominancia kifejezését szolgálja. Nyilvánvaló, hogy az egyik tököli nyúl ezzel a tettel akarta bizonyítani, hogy ő nem egy senki, és félni kell tőle. A személyzetet a fogavatartottak szolgáltatónak, gondozónak tekintik, akik ellen nem lépnek fel, mert alapvető szolgáltatásoktól vonhatja meg őket a személyzet. A tökölön kialakult és bejáratódott rezsim (azaz a formális és az informális normák összessége egy körtelen), szűk mozgásteret enged csak a fogavatartott számára. A frissen nyílt szirmabesenyői körleten ezek a szabályok még nem voltak olyan erélyesek. A rezsimműködés gyengeségére vall még az is, hogy a szirmabesenyői fegyőr egyáltalán felvette a rabruhát, igaz tréfából, de az a csapat- vagy bajtársi identitás nem alakult ki benne, nem is volt annak tudatában, hogy milyen normát sért meg.
Fogvatartott és őr között nem alakulhat ki cimboraság, ha azt a fogvatartott nem akarja, és nem fűződik hozzá érdeke. A börtönőr is a rabot őrzi, akinek tyúklábmintás ruhája van, míg a börtönörnek lila, kék vagy szürke. Ez is olyan erélyes csoportképző norma, hogy nem enged meg tréfát. Csak tapasztalatlan őr követhet el ilyen „otromba bakit”.
A csoportnyomás alól szabaduló tököli nyúl, a támadás lehetőségét felszólításnak értelmezte, és engedelmeskedett. Érteni kell ebben a helyzetben, hogy társas jelenségről van szó, a fogvatartott valószínűleg nem bántalmazta volna az őrt, ha az utcán találkozik vele ismeretlenül, illetve a bántalmazás tette maga nem utal semmilyen pszichológiai jellegű sajátosságra, amiben a tököli nyúl fogvatartott különbözik a másik fogvatartottól. Az adott helyen való bántalmazás elmaradása, hogy az utcán az őrt nem érte volna inzultus, ugyanakkor azt sugallja, hogy a börtönben nem társadalmi hanem valamivel szűkebb, azaz társas felszólító ingerek léteznek, és ennek fognak engedelmeskedni a fogvatartottak. A csoporton belüli folyamatok, a befolyásolás, a nézetek, a kommunikációk, az interakciók, azaz minden aktivitási, magatartási avagy viselkedési jelenség a társas reprezentációk függvényében fog alakulni a börtönben. (A börtönben ezért fontos a szociálpszichológiai irányultság.) A jogszabályok, és a formális börtönnormák (mint például a házirend, az őrutasítás) társadalmi elvárásokat fogalmaznak meg, és valójában nagyon csekély szinten és hatékonysággal fogják irányítani a börtönbeli életet.
„So I study the inmates to see who has the power…”; „I just ask myself again, who has the power, the whites, the blacks or just the gun in the tower.” (Megint csak magamat kérdem, hogy vajon kié a hatalom, a fehéreké, a feketéké, vagy csak toronyban a fegyveré.) – énekli Ice T, és a maga módján tökéletesen megfogalmazza a börtönbeli társas valósága. A börtönben a fegyver passzív, és a törvény egyetlen erélyesen kifejező megtestesülése. (Látni fogjuk, hogy még a rácsok és a kilátásgátlók, azaz a börtönépület elemei sem azok, és nem olyan erélyesek, mint a szociális normák.)
A magyarországi bandázást vagy gengesedést nem szabad az amerikai börtöngengekhez hasonlítani, azonban az utóbbi tíz év során jelentősen felerősödött a rabok ilyen irányú csoport képződése, és a társas, kollektív retrétizmus.
4. Nincs tehát kifejezett gengesedés a tököli börtönben. ((Itt nem tehetjük meg, hogy nem utalunk azonban a sátoraljaújhelyi eseményre, ahol 2006 októberében, az olaszkiszkai lincseléssel egy időben, a börtönben két ellenséges geng csapott össze. Több fogvatartottat kórházba kellett szállítani szúrt sérüléseik miatt. Az összecsapás oka az illegális szerencsejátékra való kényszerítés piacának megszerzése lehetett a börtönbe, ugyanis a két geng (a „hajdúhadháziak” és a „ruszevek”) zárkán belüli kifosztást, „lehúzást” olyan módszerrel gyakorolta, hogy a gyengébb fogvatartottakat nagy összegű játszmákra kényszerítették; és a nyilvánvalóan óriási anyagi haszon felett kezdtek torzsalkodni. Az esemény előtti napon az egyik banda vezérét a sétán torkon vágták, és ez az esemény indította el a másnapi erőszakot, amely során a zárkák ablakán a sétára nem menő fogvatartottak, ágylábakat, létralábakat és bugylibicskákat dobáltak ki, hogy támogassák azt a genget, amelynek a bűvkörébe kerültek, avagy amelynek a hatáskörébe tartoztak ők maguk is. A helyzet közel állt a börtönlázadáshoz, de a fogavatartottak önként felhagytak a cselekedetükkel. Itt meg kell jegyezni, hogy ez a típusú börtönlázadás nem egyezik meg a büntető törvénykönyv fogolyzendülés vagy terrorcselekmény szakaszaival, amiket a jelenlegi magyar - biztonsági szemléletű – pönológia börtönlázadásnak aposztrofál. A büntetés-végrehajtás a törvényesség, a biztonság és a nyilvánosság (média) szorításában nem képes megfelelően kommunikálni az ilyen eseményeket, de ehhez hozzá kell szokni, és stratégiát kellene váltani.))
A tököli fiatalkorú fogvatartottak úgy szerveződnek gengekbe, hogy a korábbi börtönből, vagy a kinti alvilágból ismerik egymást, de általában egy helyről származnak. A kinti világban is bűnöző életet éltek, és az ismeretségeiket behozták a börtönbe (import modell). Azonban nem szabad elfelejtkezni az intézményfüggőségről azaz az intstitúcionalizációról. Szakkifejezéssé vált például az istitution cycle, ami börtönök és egyéb intézmények közti vándorlásra utal (Wright és mtsai 2006). Az ír kutatás szerint ennek a jelenségnek az árvák és a szerfüggők a leginkább kitett személyek. Tudjuk, hogy a fiatalkorúak körében magas a funkcionális orfanitás, azaz az a jelenség, amikor a fogvatartott árvaházban nőtt fel, a szüleit ismeri ugyan, de nem találkozott velük, vagy valóban nem is tudja, hogy kik lehetnek a szülei. Magyarán, hogy a börtönbeli normák kerülnek ki az utcára, vagy az utca normái a börtönbe, olyan kérdés, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás.
5. Pár alakalommal azonban volt tömegverekedés Tökölön. Ez általában úgy zajlik, hogy a fogvatartottak a zárkán megbeszélik, hogy kiket, hol és mikor támadnak meg, megszervezik és megtervezik az eseményt, és csak az alkalomra várnak. Amikor a folyosóra kieresztik őket, még nem történik semmi, nem lehet észrevenni semmit. Amint elfordul az őrség, a fiatalkorúak pillanatok alatt egymásnak esnek. A támadás kezdeteit gesztusokkal jelzik, tehát itt is tetten értünk egy speciális fogvatartotti interakciót és kommunikációt, ami speciális ismereteket és intellektust igényel.
A részlegek („szektorok”) fogvatartottait nem eresztik össze még séták alatt sem, nem érintkezhetnek egymással egyáltalán. Korábban gondot jelentett, hogy a beszélők alkalmával, a visszakíséréskor a csoportok között verekedés tört ki, ezt a problémát ma már erősebb felügyelettel oldják meg. A látogatás az egyetlen alkalom, amikor ezek a csoportok találkozhatnak egymással. „A beszélőre vonuláskor nem balhéznak, mert ott várják őket a rokonok, a beszélőn sem verekednek a rokonok előtt, viszont visszafelé nem tartja őket vissza semmi.” Itt is látszik, hogy valószínűleg a fogvatartottak nem a kinti életből hozzák ezeket a mintákat, legalábbis nem a családi körből, mert a családot tisztelik, és nem mutatnak erőszakos magatartásmintákat a családtagok jelenlétében. A látogatások számának emelésével tehát csökkenteni lehetne a benti interprisoner agressziót, ugyanakkor kétségen kívüli tény, hogy ez a dolog a személyzet számára rövidtávon nagyobb igénybevételt jelentene.
A gengaktivitásnak más jelei is vannak, például néha az, hogy a fogvatartott másik zárkába akar kerülni. Ilyenkor az a célja, hogy a bajtársaival jobban tudja tartani a kapcsolatot. A személyzet állítása szerint ezek az épületen belüli mozgások nyilvánvalóak, és nem maradhatnak rejtve. A nevelő engedélyezi a zárkaváltást, és hiába megy oda a fogvatartott mondvacsinált indokokkal, a nevelő átlát a dolgokon, és még mielőtt a fogvatartott előállna a kérelmével, „már azt mondom neki, hogy a 112-es zárkába akar menni, nem engedélyezem, az meg csak les, hogy honnét tudom, de összekacsint velem, és ezzel jelzi, hogy tudja, hogy tudom, és inkább meg sem szólal, legközelebb valamilyen más trükkel próbálkozik. Egyrészt ismerjük a rabokat, másrészt van egy-két fogvatartott, aki jelent nekünk.” Szemhunyás, személyzeti reluktancia nélkül tehát nem lehetséges az interprizoner agresszió, de ehhez minden esetben fogvatartotti segítség is kell (enyhe vamzerkedés), amit a személyzet meg is kap.
6. A fogvatartottak meglazítják a kultúrban a székek lábát, senki sem veszi észre, de ez egy komoly fegyvernek számít tömegverekedéskor. Magyarán a reluktancia és az interprizoner agresszió közti kapcsolat nem minden helyzetben állja meg a helyét, ugyanis minden rendszer magában hordozza a diszfunkcionalitást.
7. „A fogvatartottak lyukat fúrnak a zárkák között, kijön a karbantartó, és csak a kenyérbélre glettel rá.” A karbantartó is fogvatartott. A személyzet azt fogja hinni, hogy a lyukat a karbantartó betömte, de a többi rab csak a klasszikus módszert választja: kenyérbéllel tömi ki a falat. Mindenki nyer a helyzeten: a karbantartó kevesebbet dolgozik, a zárkán lévő rabok továbbra is tudnak tiktott tárgyakat csempészni, a személyzet meg tudomásul veszi, hogy be van tömve a lyuk, és nem lesz további csempészet a két zárka között. A felek mindannyian tudják, hogy illegitim egyezséget kötöttek, és megvédik egymást, nem adják ki egymást az esetleges külső ellenőrző félnek.
8. A tököli „b” körleten a szektorokat rácsok választják el. A rácsokat zárva tartják, és egy folyosón több szektor van. A fogvatartottak a rácsnak támaszkodnak, és a lábukkal összekoszolják a falat. Az ilyen interakciók tiltottak, de amire a felügyelet a sok rácson keresztül odaér, a fogvatartottak már „szét is rebbentek, és le is játszották az üzletet”, mégis a kosznak a rácsok mentén kifejezett nyoma van. Ez jó példa arra, hogy a börtön építészeti sajátosságai kevésbé határolják be a fogvatartottak interakcióit, mint a társas közeg.
Ilyen jelenség a liftezés és a fidizés is. Az ablakon kilátásgátló van, azonban ezt a fogvatartottak megbontják, és köteleken, zsinórokon fel és le irányban adnak át egymásnak tiltott tárgyakat. A karbantartó megjavítja a kilátásgátlót, de azt már pár perc múlva szétszedik, és soha nem derül ki, hogy melyikük volt, mert arra a kérdésre, hogy ki bontotta ki a kilátásgátlót, azok a válaszok szoktak érkezni, amelyek arra utalnak, hogy a fogvatartottak nem láttak semmit, nem tudnak semmit, amikor a zárkába jöttek, a kilátásgátló már így volt, aki megbontotta azt nem ismerik, nem tudják, hogy ki az, nem tudják a nevét, és így tovább. A zárkákban ennek ellenére megy a liftezés, és meg a fidizés. Ami női is férfi fogvatartottak közötti tiltott románcot jelent, amikor a fogvatartott a liftezéshez hasonlóan kommunikálnak egymásnak, azonban a cél nem a tiltott tárgy megszerzése, hanem a börtönrománc.
9. A nevelő lemegy a sétára, és ott esetleg beszélhetne azzal a fogvatartottal, aki nem mer kijönni hozzá, mert fél, hogy a többiek elverik ezért, és éppen azért jönne ki a nevelőhöz, mert sanyargatják. Azt gondolhatnánk, hogy akkor a nevelő a sétán nyugodtan beszélhetne a sértett féllel, ha már a körleten mindig egyértelmű és azonnal tudott, hogy éppen ki van a nevelőnél; nos, nem, mert az udvaron is nagyon figyelnek a többiek. Körbeveszik a nevelőt, és mondvacsinált kérdésekkel, kérésekkel lepik el, azaz nem engedik, hogy a nevelő a sértettel beszéljen; vagy ha már beszél, ők is odajönnek, hallgatnak, és közben a gesztusaikkal figyelmeztetik a potenciális panaszkodók, hogyha beszél, azt jobban meg fogja bánni. A nevelő nem tehet mást, mint folyamatosan odafigyel. Ugyanis a sértett, vagy akár megerőszakolt, becsicskáztatott vagy a hobo fogvatartottat észre lehet venni, be lehet azonosítani, és meg lehet figyelni; megóvni viszont jóval nehezebb. A bullyingtől az egyéni elhelyezés esetén meg lehet szabadulni, de a zsarolástól nem.
Állítólag a hajdúhadházi gengek a legkeményebbek. A tagok a korábban elszenvedett sérelmeket megbosszulják. Tipikus történet, hogy egy hajdúhadházi sérelmeket szenved el az előzetesben, aztán másik körletre kerül, a comborái közé, és már csak azt várja, hogy a bántalmazója felkerüljön a jogerős körletre, ahol a hajdúhadházi megbosszulhatja a sérelmeit. A másik fél meg lent akar maradni, haladéktalanul beszélni akar az intézet igazgatójával, hogy másik intézetbe akar kerülni, de nem akar egy szinttel feljebb menni.
Előfordult az is, hogy három hajdúhadházi fogvatartott volt egy zárkában, és rajtuk kívül senki. A nevelőhöz mentek, hogy szeretnének még egy zárkatársat. „Drága nevelőúr, rakjon már be hozzánk valakit.” „Ha beraktunk volna oda valakit, azt tutira becsicskáztatták volna”. Ha a hajdúhadháziak többen vannak, nem érvényes az előző szabály, ugyanis hárman-négyen még éppenhogy kijönnek egymással, és meg tudják osztani a feladatokat, azonban hét-nyolc ember esetén már túl nagy a presztízsveszteség, és maguk közül fognak be valakit, aki takarítani fog, mos rájuk, vagy esetleg másik szolgáltatást is nyújt, azaz „köcsög” lesz, és szexuálisan is ki fogják használni.
A természet elleni erőszakos fajtalanság ellen csak magánindítványra lehet büntetőeljárást indítani, magyarán az áldozat fogvatartottnak az identitását kell adni a becsületéért, azaz vamzerség nélkül nem indulhat eljárás a ragadozók ellen. Ezt a helyzetet bizarr módon egy emberjogi indítvány eredményezte (habeas corpus t.). Az eredmény az, hogy a szexuális erőszak rejtve marad, az áldozat tovább szenved, a tettes pedig röhög a markába.
11. A fogvatartottak a séta során néhányan fenn maradnak a zárkán, és mindenféle szennyel öntik le azokat, akik a „szabadlevegőre” vonulnak. A fogdakörlet sétálóhelyiségére néznek az emeleti folyosók, az ablakokból szintén támadás érte a fogdás fogvatartottakat. Egyszer egy rendőrautó parkolt túl közel az ablakokhoz, és a fogvatartottak levizelték. A fogdán lévő személyeket azért utálják, mert minden egyes lebukás után valamelyest egy ideig szigorúbb lesz az ellenőrzés, ezért aki lebukik nem csak lúzer, hanem áruló is. (Így volt ez korábban egy felnőtt rezsimben, ahol a fogvatartottak bosszút álltak azon a személyen, aki nem jött vissza a kimaradásból vagy az eltávozásból, hanem a rendőrség hozta őt vissza. Azért verték meg ezeket a személyeket, mert úgy vélték, hogy az ő magatartásuk miatt nem kapnak jutalmat egy ideig. Valóban így működik a börtön, ha egy rab hibát vét, akkor a vezetés úgy gondolja, hogy több hiba is előfordulhat, és egy ideig restriktív lesz a privilégiumok tekintetében, aztán szépen lassan minden visszatér a régi kerékvágásba. Viszont ezt az időt a fogvatartottaknak ki kell várniuk. A személyzet az illuzórikus korreláció csapdájába esik.)
Hasonló ártalmat szenved el az a fogvatartott, akinek a nevelő megígér valamit, aztán valamilyen okból a fogvatartott másik nevelőhöz kerül, és a beígért jutalom elmarad, mert a szó elszáll. A túlzott adminisztráció viszont megöli a fogvatartottakkal való közvetlen foglakozás spontán jellegét, mindent hivatalossá tesz, mert az írás megmarad. Magyarán a fogvatartott korrekt módon nem tudja elérni a célját, úgy tűnik, mintha rá lenne kényszerítve a hazugságra, vagy annak enyhébb változatára a már-már disszociatív szelf reprezentációra. Ez azt jelenti, hogy annyira meg kell játszania magát, hogy az már majdnem személyiségidegen. A börtön és a zárt szociális tér néha olyan szerepekre készteti a bent lévő személyt, amely nagyon távol áll az adott személytől. A személyiségtől elidegenedett tettek, cselekedetek szintén entfremdungot eredményeznek, és arra lehet követkzetetni, hogy a fogvatartott a hétköznapi életet is munkavégzésként fogja megélni a börtönben. A folyamatos szerepjáték sok energiát emészt fel.
12. A zárkák mosdóinál lévő csempék mögé nagyon sok mindent lehet elrejteni, és a csempét úgy vissza lehet illeszteni a falra, mintha azt onnan soha nem vették volna le. A személyzet a csempéket kopogtatja, hogy megállapítsa, hogy esetleg üreg van mögötte, de ez az eljárás kevés eredménnyel kecsegtet, ahogy az egyszeri, a Gyűjtőből szökött, és később elkapott fogvatartott sem mondta meg, hogy mivel fűrészelte el a zárkarácsot, és az eszközét hol rejtette el a zárkában. A személyzetnél gyakran látni hosszú nyelű kalapácsokat, amivel szúrópróbaszerűen szokták a rácsokat kopogtatni, hogy azok nincsenek-e megrepedve, vagy elfűrészelve. Ritkán bukkannak repedt rácsra, annál gyakoribb azonban a szökési kísérlet. fogvataratottak számolnak a nagy számok törvényével, „ruletteznek”, kockázati magatartást vállalnak, éppen úgy ahogy korábban elkövették a bűncselekményeiket, vagy esetleg közös tűt használnak tetováláshoz vagy a droghoz.
Az egyik legextrémebb példa a kockázati magatartásra az az, amikor a kilencvenes évek közepén a fogvatartottak a péniszüket szétvágták, a csaptelepből készített műanyag golyókat varrtak bele, és hagyták, hogy a nemi szervükön vadhús keletkezzen. Az egészségügyi szolgálat csak fertőzés esetén szerzett tudomást az eseményekről, a fegyelmi lapokhoz pedig egy borítékban csatolták a bizonyítékot, azaz a fogvatartott nemi szervéből kioperált golyócskákat. (Itt nagyon nehéz elválasztani az önkárosítást a fegyelemsértéstől és a tiltott tárgy tartásától, hiszen az önkárosítás nem öncélú, hanem mindig van valamilyen mögöttes szándék a cselekmény elkövetése idején, valamint a péniszbe helyezett inplantátum mindenképpen önkárosító cselekedet, nem beszélve a fertőzési kockázatról, vagy a jelentős vérveszteségről.) A tetováló szalon tulajdonosok körében nem ismeretlen a szabadult fogvatartott, aki a péniszéből kívánja eltávolíttatni a börtönben beépített műanyag golyókat. Szintén a tetováló szalonból származó mítosz az is, hogy a fogvatartottak hosszában elvágják a péniszüket, hogy az vadhústól megvastagodjon. A beszámolók szerint erre azért kerül sor, mert a fogvatartott a nemi szervét úgysem használja ki a börtönben (szex-depriváció), és ezért van idő a seb begyógyulására, és a szabadulás utáni szexuális kapcsolatok majdan nagyobb élvezetet fognak nyújtani. A mítosz szintén a börtönbeli erélyes maszkulinitás és a manpower ékes bizonyítéka.
A csempékkel és a börtönökkel kapcsolatban még fel kell hívnom a figyelmet egy csak a magyar fegyintézetekben tapasztalt jelenségre. Összetört csempeszilánkok alkalmazását figyelhetjük meg jópár magyar börtön falain. A csempéket a burkolók szerint könnyebb egyenként felvinni a falra, mintsem összetörve. Egyszer megkérdeztem egy régi „bévést”, hogy szerinte mi az oka ennek a burkolatnak. Azt válaszolta, hogy látta, hogy a csempéket egyenként összetörik, majd a különböző színeket összekeverik, és teljesen véletlen módon teszik fel a falra. A csempék tehát egyben voltak. Ezeket a falakat a fogvatartottak nap mint nap látják, és a hosszú évek során az üzenet nyilván átjön. A börtön egy gépezet, ahol az ember nem több alkatrésznél.
13. Az egyik legérdekesebb tököli történet a következő. A fogvatartott a hátát tetováltatta egy másik fogvatartottal, amiért komoly fizetség járt. A börtönben tiltott a tetoválás, de az esetek szerény részében történik csak tetten érés. Ebben az esetben a tetoválás olyan nagy kiterjedésű volt, hogy a személyzet nem mehetett el mellette egy puszta szóbeli figyelmeztetéssel. Az ügyből fegyelmi eljárás kerekedett, és az első meghallgatás a nevelő szobájában történt. A nevelő megkérdezte a fogvatartottat, hogy ki tetovált a hátára. A fogvatartott azt válaszolta, hogy nem tudja, mert nem látta, a hátát fordította a tetováló személy felé. A nevelő kérdőre vonta a fogvatartottat, de az nem adta meg magát, és nem „dobta fel” a társát. A nevelő tréfásan azt mondta a fogvatartottnak, hogy a parancsnoki meghallgatáson is ezt mondja, hogy ne kerüljön ellentmondásba magával. A parancsnokin aztán a fogvatartott azt mondta, hogy a nevelőtő mondta neki, hogy azt mondja, hogy nem látta a hátát tetováló embert, és ezért nem tudja, hogy ki lehetett az. Az intézet igazgatója joggal vonta kérdőre a nevelőt. A fogvatartott ügyét szóbeli kioktatással zárták le. A börtönbeli tetoválás a fertőzésveszély miatt igazán kockázatos, de ha a fogvatartottak szinte bármit be tudnak szerezni, szinte feltételezhető, hogy megrendelésre akár steril körülmények között is tudnak dolgozni.
A szóban forgó tetovált fogvatartott ügyesen, szóban játszotta ki a személyzetet, úgy, hogy neki nem eshetett bántódása, vagy, ami szintén lehetséges, nem volt olyan szándéka, hogy kijátssza a személyzetet, hanem egyszerűen az ilyen jellegű kommunikációhoz szoktatta hozzá a börtön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése