2009. január 22., csütörtök

Kik is ezek a pedofilek? - Puskás Gyöngyi tanulmánya komment nélkül


A fenti kép a csehországi Mírov börtönben készült, egy szexuális bűnelkövető rajza. Az alábbi interjúrészletek a BVOP engedélyével kerültek a blogra. Nem újságíró készítette őket, hanem Puskás Gyöngyi, aki jelenleg írja pszichológiából a szakdolgozatát, és számos magyar börtönben vizsgálja a szexuális bűnelkövető fogvatartottakat, többek között Rorschach teszttel. Véleményem szerint a kutatás egyedülálló. Az alábbi önvallomások a dolgozatban csupán illusztrációként fognak szerepelni. Puskás Gyöngyi korábban Belgiumban dolgozott, és ő fordította az Egy gyermek ára c. könyvet, továbbá a Fordulópont c. tudományos folyóirat munkatársa. Korábban Puskás Gyöngyi a pedofil bűnözők áldozataival foglalkozott, most meg a másik oldallal.
Munkája tabudöntő, őszinte és rendkívül alapos. A lenti önvallomásokban sok úgynevezett hozott börtönártalmat azonosíthatunk, mint a családon belüli erőszakot, a szülők szenvedélybetegségét, a nevelőintézeti múltat, sőt, egy drámai esetben, a börtönbeli születést is. A hozott vagy inherens börtönártalmak közös tulajdonsága, hogy a börtönbe kerülés előtt is fenállnak a fogvatartott életében, és a börtön csak ront a helyzeten, azaz a fogvatartott reintegrációs esélyei egyre rosszabbak lesznek.
Érdekes, hogy egy immanens, azaz - fogalmilag jelen lévő, nem látható, de érezhető - börtönártalom önvallomása is felbukkan: az utolsó idézet úgy kezdődik, hogy "nem tartom magam embernek". Ezt a Fogva tartott gondolatok c. könyvben animalizációnak neveztük. A fogvatartott saját magát már képtelen az emberi méltóságának megfelelően érzékelni, és meghatározni. Személyazonosságát, identitását teljes egészében az elkövetett bűncselekmény szörnyűsége és a társadalom mereven elítélő hozzáállása határozza meg. A bűncselekmény valóban szörnyű, és a rabot traumatizálja, azonban a társadalmi nyomásnak való kényszeres megfelelés ugyanilyen súlyos, ugyanis mindenkit megillet az emberi bánásmód, amióta jogállamban élünk. Senki sem érezhetné állatnak magát, még egy pedofil sem. Ha annak kell magát éreznie, nem áll jól a demokráciánk.


Kik is ezek a pedofílek?

Prevenciós foglakozásainkon az egyik kislány úgy fogalmazott, hogy "sötét alakok". Hajlamosak vagyunk szörnyetegekre számítani, nem pedig hozzánk hasonló emberekre.
Louis-Morin liege-i szexológus szerint a közhiedelemben élő kép - undorító öregember, aki egy ártatlan kislányt egy sötét kisutcába csalogat és ott brutálisan megerőszakolja - valójában mindenkit megnyugtat, mivel a sztereotípia könnyen azonosítható, a forgatókönyv egyszerű.
A rendelkezésünkre álló legpontosabb információ szerint azonban senkiről sem állapítható meg, hogy gyermekekkel szemben szexuális erőszakot követ el.
Az elkövetők bármilyen szociális miliőhöz tartozhatnak, általában átlagos intelligenciájú emberek.
Sokszor ők maguk is áldozatok…
A következő részletek fogva tartottakkal készült interjúkból származnak.

„Állami gondozásban nőttem fel 10 éves koromtól, öt testvéremmel együtt. Apám alkoholista volt, én is ittam meg szipuztam. Szüleim már meghaltak…”

„Apám alkoholista volt. Én kábítószereztem. Első szexuális élményem 15-16 éves koromban történt, egy 40 év körüli nővel…”

„Három testvérem van, én vagyok a második a sorban, de valamennyien más apától származunk. Vér szerinti apámmal felszínes kapcsolatom volt, nevelőapák jöttek-mentek az életemben, egyre emlékszem határozottabban. Apám, utolsó nevelőapám is alkoholista volt…”

„Édesapám a születésem előtt 1 hónappal hastifuszban meghalt, testvérem nincs, 3 éves koromig nevelőszülők neveltek, aztán apai nagynénémhez kerültem, de már ő sem él. Homoszexuális atrocitás ért gyerekkoromban, az unokabátyám zaklatott. Ekkor 9 éves voltam, ő huszonegynéhány. Járt hozzánk, kétszer történt meg, aztán feljelentettük. Akkor este mellém feküdt, tapogatott, bekapta az enyémet, aztán nekem is kellett az övét. Meg is erőszakolt. Másnap folytatódott, nagynéném észrevette. Gyerekként haragudtam rá, már nem tudok. A kihallgatáskor normális rendőrt fogtam ki, édesanyám és nagynéném is velem voltak. Jártam utána pszichológushoz, talán 1-2 hónapig, úgy emlékszem, hetente többször is. De nem vagyok túl rajta, nem sikerült feldolgoznom…”

„A szüleimmel csak rövid ideig laktam, mert sokat ittak, mindketten alkoholisták voltak, egyedül hagytak engem , két öcsémet és bátyámat. Két kisöcsém csecsemőotthonba került, én és a bátyám egy másik nevelőotthonba. Aztán nevelőszülőkhöz vittek, akiknek nem lehetett gyerekük, és engem kivettek, 10 évet töltöttem náluk. A férj-feleség rokon volt, ezért nem lehetett gyerekük, először nem értettem, aztán rájöttem, hogy valami földbirtok miatt házasodtak össze. Egyedüli gyerek voltam ott, haszonélvezetből voltam náluk, dolgoztattak.
2004-ben én is elkezdtem inni. Édesapám 2004-ben, 48 évesen meghalt tüdőbajban. Édesanyámtól 2004-ben megkérdeztem, hogy tudja-e, ki vagyok, azt mondta, ne haragudjon fiatalember, de nem ismerem magát...”

„Amikor beköltöztünk a faluba, akkor édesapám a szeszhez nyúlt, nehéz életünk lett, volt, hogy éjnek évadján is futnunk kellett, ha nem akartunk verekedést. Az első szexuális kapcsolatom hülyeség volt, 13 éves koromban egy sokkal idősebb – 26 éves – nővel…”

„Apám 1964-ben meghalt, és az volt a kívánsága, hogy az öccse neveljen fel bennünket, aki el is vette feleségül az édesanyámat. Mostohaapám buta volt, ivott, ütött-vert bennünket…”

„Állami gondozott gyerek voltam, Tökölön születettem a börtönben. Az apám volt Tökölön, az anyám bejárt hozzá beszélőre, s körözték, és ott a beszélőn egy őr felismerte. A szüleim azt mondták, hogy zsebelésért körözték, de szerintem üzletszerű kéjelgésért. Csodálatos gyerekkorom volt, csak az tűnt fel, hogy rólam nem voltak csecsemőkori képek, így derült ki, hogy örökbe fogadtak. Apámat rajongásig szerettem, anyám tartózkodó volt, ő lányt szeretett volna, így sokáig csipkés bugyikat vett nekem, és vállig érő hajam volt. E miatt különcnek tartottam magam, és ez még tetszett is. Fizikailag sokat bántalmazott az anyám, de csak akkor, amikor apám nem volt otthon. Pl. hajamnál fogva lerántott, és páros lábbal ugrált rajtam. Amivel nagyon fel tudtam bosszantani, hogy soha nem sírtam. De egyébként szerettem anyámat. A homokosok egyszer megtaláltak, 15 éves lehettem, megkapták a magukét. Bosszút esküdtem, egy valaki követte el, de voltak vagy öten, 35 év körüliek. Hat hónappal később bosszút álltam, addig dolgoztam rajta. Úgy csináltam, hogy nekem ebből ne legyen gondom. Aki csinálta, azt meg akartam ölni, kipróbáltam egy gyors mozdulattal ölést, csak nem jött össze...”

„Fogadott gyerek vagyok, 4 évesen fogadtak örökbe, de én csak 8-9 évesen tudtam meg, ráadásul nem a szüleimtől, hanem bírósági papírokból. Erről egy évig hallgattam, csak utána mondtam el…”

Nem tartom magam embernek, és ha nyugodtan tudok magával beszélgetni, azt az utóbbi évek hozták.
Kimegyek a börtönből, lesz-e munkám, lesz-e kapcsolatom, ha ez kiderül… ez a 22-es csapdája….
Amit ma így látok, az nem biztos, hogy holnap is így lesz. A szabadulásomat követően figyelemmel kellene kísérni engem. A legjobb segítség egy párkapcsolat lenne. Folyamatosan beszélgetni kellene velem. Édesanyámhoz megyek haza, tele voltam ambícióval, de mire oda kerül a sor, örülök, ha munkát kapok.
Ha valaki valamit elkövet, azt vállalnia kell. Nem vagyok ártatlan, szerettem a lányokat, ezt én értettem félre. Meg kellett volna maradnom apa szerepben. Ami tettem, azért súlyosabb, mert örökbe fogadtam a lányokat. Egy anyától nem lehet elvárni, hogy ezt eltűrje.
Ha valaki tönkretett valamit, az én voltam. Elég beteges ez így, utólag belegondolva, hogy félreértettem.
Azokat vesztettem el, akiket szerettem. Nem becsültem meg őket, tönkrevágtam mindent. A gyerekem 4 vagy 6 éve nem látott. Mit fog gondolni rólam a kisfiam? Lehetséges, hogy a gyerekemmel nem fogok beszélni soha többet? Kell a börtön, mert a lehető legborzalmasabbat követtük el…”

Nincsenek megjegyzések: